Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A hamut ápolni vagy a lángot továbbadni...

2014.11.05
A hamut ápolni vagy a lángot továbbadni...

Van egy csodás idézet, mely gondolatainak mentén próbálunk már évek óta munkálkodni és amely meghatározza tetteink és a jövőbe vetett terveink. 
„A hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása…” 
Mindig eszembe jut, amikor távol vagyok Zsámbéktól. Sok rendezvényen szoktam részt venni, gyakran több száz kilométerre a Nyakas-hegy lankáitól. Gyakran látom, hogy egyes települések mennyire szeretnék, ha ismernék a hagyományaikat, lenne olyan viseletük, ami igazán az övék és lennének olyan gyerekek, fiatalok, felnőttek vagy idősek, akik mindezeket ápolnák. Legtöbbször ez nem szokott így egészében megvalósulni. Gyakran csak az idősek ápolják a helyi szokásokat, akik mindig elpanaszolják, hogy nem lesz utánuk, aki majd továbbviszi a dolgokat. 

A fiatalok hagyománytiszteletre nevelése nem könnyű feladat. Egyrészt, mert ennek már a családban, egész fiatal korban meg kell kezdődnie, másrészt a rohanó 21. század nem tartja trendinek szokásaink, régi értékeink megtartását, ápolását. Zsámbék ebből a szempontból szerencsés helyzetben van. Úgy érzem kezd híre menni annak a sok-sok emberi erőfeszítésnek, amelyet a helyben élő sváb vagy az általános magyar hagyományvilág egyes elemeinek újraélesztésébe idáig fektettek.

Annyi mindenünk van, amire Zsámbékon büszkék lehetünk, de néha az az érzésem, maguk a zsámbékiak is keveset ismernek belőlük. És itt jön képbe a gyerekek és fiatalok tudatos hagyománytiszteletre nevelése, melyet úgy kell tálalnunk, hogy az ne elavult és unalmas legyen számukra. Mi a Lochberg Tánccsoportban épp ezért nem csak a tánclépések begyakorlására, a koreográfiák betanulására fordítunk nagy figyelmet, hanem a magyarországi német hagyományvilág megismertetésére, zsámbéki, színes kultúránk átadására és arra is, hogy tagjaink magát azt a közösséget is ismerjék, ahol élnek. Fontos azonban azt is az elején leszögeznünk nekik, hogy mi elsősorban EMBEREK vagyunk és csak másodsorban pontosabban behatárolni, hogy honnan is jövünk. Mi általában azt szeretjük kihangsúlyozni, hogy mik azok a dolgok, amelyek összekötnek bennünket(nem pedig azt, amelyek elválasztanak). Ennek gyümölcsei már az idei Európa-fesztiválon is meglátszottak, ahol az egyik legnyitottabb, legbarátkozóbb társaságként ment hírünk.

Ha például egy sváb hagyománnyal ismerkedünk általában a magyar szokásvilágban keresünk rá egy párhuzamos példát- amennyiben akad. Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy őseink 300 évvel ezelőtt vándoroltak be a dél-német területekről Magyarországra és itt nem egy fallal körülvett, elhatárolt területen éltek, hanem természetesen ők is átvettek és átadtak. 
Ha például a páratlan zsámbéki „sváb” viseletre gondolunk, akkor tudnunk kell, hogy az nem a 300 évvel ezelőtti őseink konzervált viselete. Fejlődésen ment át, mind színben, mind formában, mind pedig kiegészítőiben. Így lett egy semmi mással össze nem téveszthető, karakteres, magyarországi német viselet, amely díszében sehol nem található máshol, csak Zsámbékon. Ugyanez elmondható zsámbéki szokásvilágunkról is. 
Épp ezért a mindenkori zsámbékiaknak fontos tudniuk, hogy mindaz, amit látnak egy „sváb” hagyomány bemutatásakor, az itt az „újhazában”-ahogy Magyarországot Faul-Farkas János, zsámbéki író nevezte - érett azzá, ami. Keveredés, átvétel, nemzetiségi és a többségi társadalom behatásai, egyéni igények formálták szokásainkat. És épp ezért voltak képesek évszázadokat átélni, és épp ezért tartották fontosnak az 1946-ban meghurcolt svábok, akik a helyi többséggel ellentétben, nem kényszerültek hazájukat elhagyni, még zárt ajtók mögött is megtartani őseik örökségét.

Senkinek nem szabad paradicsomi állapotokra gondolni azok esetében, akik az elűzetést elkerülték és itthon maradhattak. Épp ezért szerencsések vagyunk, hogy annyi páratlan zsámbéki szokás maradt fent és most nem teszem hozzá, hogy sváb, mert ezek unikálisan Zsámbékra és szűkebb környékére jellemzőek és ettől örökre elidegeníthetetlenek, ráadásul akik ezeket 1946 előtt ápolták, magukra a magyar haza gyermekeiként tekintettek. 
Nekünk, kései utódoknak óriási a feladatunk.
Elsősorban át kell hidalnunk azt az 50 évet, amelyet elvett tőlünk a történelem. Felnőtt két generáció. Nemcsak a nyelv merült feledésbe, nemcsak a viseletek lettek az enyészeté, de a szokásokat is elvitték a sírba az öregek és régi temetőinket felverte a gaz. 

Úgy gondolom az idei, újból feléledő szüreti felvonulás és bál egy nagyon jó példa arra, hogy lássuk, ez egy jó út. Annyi embert hozott össze ez a régi magyar hagyomány, melynél nem szabad elfelednünk, hogy ezt zsámbéki sváb iparos ifjak Tökről kölcsönkért vagy külön varratott magyaros viseletben, ún. magyarkákban ápolták már 1946 előtt. Az ő céljuk, az idősek elmondása szerint is, az volt, hogy kimutassák lojalitásukat és szeretetüket a magyar haza iránt!
Úgy gondolom, amit a történelem anno elvett, azt most szeptember 27-én az a fantasztikus közösségi érzés adta vissza, amelyet a közös táncokban, énekekben, a menetben és este a bálban éreztünk, ahol három zenekar zenélt és mi mind a három stílust egyaránt magunkénak éreztük.
Mikor a szüreti koreográfiák közben a kis csősznek öltözött kétéves kisfiam tapsolva táncolt a magyar és a sváb muzsikára, tudtam hogy abban a pillanatban lángot adtunk tovább...

Fuchs Szandra Titanilla
Megjelent:a ZSÁMBÉKI POLGÁR 2014. októberi számában.
Fotók: Fuchs Vanda és Bors Tamás
 (4 fénykép)

dscn7765.jpg

dscn7762.jpg