Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Messziről jöttek

2012.08.08

 MESSZIRŐL JÖTTEK

 

Történeti adalékok a zsámbéki németség bevándorlásához

 

Írta: Dr. Görög János

 

Nem tudom, hogy a mai zsámbéki polgárok hogy vannak vele, de nekem sokszor megfordult a fejemben, hogy az 1700-as években ide bevándorolt németeket vajon mi késztette a mi általunk régen és ma is boldogabbnak, fejlettebbnek tudott hazájuk elhagyására.

Miért vállalták a súlyos nélkülözésekkel teli, majd negyed- vagy féléves gyaloglást és tutajozást egy a török által lepusztított és kirabolt, távoli, ismeretlen országba. Azt kell hinnünk, hogy ilyen vállalkozásra a korabeli viszonyok között csak nagyon súlyos körülmények kényszeríthettek családos embereket. Azért csak őket, mert nőtlenek és egyedül állók nem is jöhettek.

 

Ezekre a kérdésekre próbáltam én – zsámbéki őseim sorsát kutatván - választ keresni. Most az e téren végzett kutakodásom néhány eredményét szeretném gondolataimmal együtt az olvasóval megosztani. Nem Zsámbék és nem is a zsámbéki svábok konkrét történetét akarom megírni, mert ezt Jelli páter már olyan magas színvonalon tette meg, hogy ahhoz én hozzátenni nem tudok. Az akkortájt uralkodó németországi és hazai körülményekre voltam kíváncsi, a miértekre és a hogyanokra kerestem a választ. Arra, hogy miért jöttek, hogyan és ki hívta vagy toborozta őket, mivel és hogyan utaztak, végül pedig arra, hogy milyen állapotú ország várta itt őket, hogyan élték túl a kezdeteket. . Válaszokat a történeti szakirodalomban bőségesen találtam.

 

Azt már az elején egy mondatban is összefoglalhatom, hogy a mindközönségesen svábnak nevezett német őseink - akár mert nem tehettek mást, akár mert optimisták voltak – bizony naivan bíztak a toborzók ígéreteibe és gyakran súlyosan csalódniuk kellett. Mivelhogy ténylegesen csak egyik nyomorúságból a másikba menekültek amikor itt letelepedtek.

 

Nehéz a rengeteg történelmi tényt rövidre fogva ismertetni, de a délkelet-európai irányú, konkrétan Magyarországra történt jelentős mértékű német bevándorlást nézetem szerint alapvetően három tényező együttesen váltotta ki:. Egyfelől a 17. és 18. században ismétlődő iszonyú háborús pusztítások a nyugati és déli német területeken; másfelől a késő-középkori német feudalizmus társadalmi és gazdasági viszonyai, a nyomor és az életfeltételek ellehetetlenülése; végül a háborús pusztítások után újra szaporodó népesség eltartását és szabad mozgását akadályozó jogi- és birtokviszonyok Németországban.

 

Kezdjük az elsőnek mondott tényezővel, az 1700-as évek háborúival, illetve a történelmi háttérrel. Mi mai magyarok, akik a Mohácsi Vész-re és az azt követő 150 éves török hódoltságra, országunk anyagi és emberi erőforrásainak majdnem totális megsemmisülésére emlékezünk, nem nagyon hisszük, hogy az irigyelt és „boldog” nyugaton is ilyen vagy hasonlóan borzasztó események zajlottak. Pedig igen. Alább csak nagyon rövidítve sorolom fel azokat a legfontosabb háborús eseményeket, amelyek következtében a Habsburg

Birodalomnak a törökök alól éppen felszabadult keleti területeire való kivándorlás sokak szemében nagyon is ígéretes lehetőségnek látszott. Ime:

1618 és 1648. között zajlott a Harmincéves Háború, amely ugyan egész Európát időről időre lángba borította, de amelynek a legnagyobb pusztítást okozó fő hadszínterei dél- és nyugat Németországban voltak. Ezt követte a Hollandia birtokáért vívott Francia-Osztrák háború 1672. és 1679 között, amely Pfalz, Württemberg és a Schwarzwald elpuszításával járt. Ezt 1688. és 1699 között egy újabb Francia-Osztrák háború követte. Az egyik legnagyobb korabeli háború az 1701. és 1714 között dúlt u.n. Spanyol-Örökösödési háború volt, amelyet az osztrákok és franciák vívtak és amelynek keretében 1703-ban a hazavonuló megvert francia seregek a bajorokkal együtt végigpusztították a délnémet területeket. 1733-ban zajlott a Lengyel-Lotharingiai örökösödési háború, amiben a keletre tartó francia csapatok végigpusztítják a Rajna-menti területeket. Végül 1741. és 1748. között újabb Francia-Osztrák örökösödési háborúra került sor, amiben a franciák ismét elfoglalják Freiburg Tartományt és a Schwarzwaldot.

Ehhez még hozzá kell tenni, hogy 1688 és 1689-ben a késői fagyok és esők elvitték az egész termést. 1690-ben általános vetőmaghiány volt, majd 1737 és 1741 között a nagy telek és az esős nyarak ismét tönkre tették a termést.

 

Mint a fentiekből látható, a Harmincéves Háború után – amely 1618-ban azzal kezdődött, hogy a protestáns cseh urak kidobták a Hradzsin ablakán a katolikus birodalmi küldöttet és 1648-ban a Wesztfáliai Békével végződött – délnyugat-Németország szinte folyamatosan háborús zűrzavarban és káoszban élt. A lakosságnak szüntelenül katonákat kellett elszállásolnia és élelmeznie, fogatot kellett adni, hadi adót és sarcot fizetni és főként katonát állítani. Drágaság, súlyos élelem-hiány és éhezés lépett fel szinte végig az egész 17. és 18. században.

 

Ezek a viszonyok iszonyú néptömegeket kényszerítettek elvándorlásra. Csak Franciaországot 50 ezer hugenotta (protestáns) család, kb. 300 ezer ember hagyta el, akik részben Hollandiába, részben Poroszországba, illetve az észak-bajor Frank- földre költöztek. Ezek közül való az én anyai családom is. Még a Salzburgi érsekség területéről is 20 ezer protestáns költözött Poroszországba. Ez utóbbi ország Nagy Frigyes uralkodása idején kb. 400 ezer emberrel gyarapodott. Fokozta a kivándorlási kedvet, hogy a németországi sok kis egyházi és világi uralkodó – érsekek, hercegek, grófok – mind királyt játszott és költséges udvartartásával tűrhetetlenül megterhelte a vele már nem jobbágyi, hanem többnyire szerződéses viszonyban álló, de a követelt szolgáltatásokat fizetni nem tudó, ezáltal földhöz ragadt alattvalóit.

 

A háború után újra növekvő népesség eltartását biztosítható szabad, művelhető terület ebben az időben már nem volt, az ipari foglalkozások telítve voltak. Elegendő pénz hiányában – legalább 200 Gulden (arany) – nem lehetett a városokban polgárjogot venni, vagy ipart átvenni. Napszámmal pedig ezt a pénzt nem lehetett megkeresni.

 

A fentiek mellett nem nehéz elképzelni, milyen kivándorlást ösztönző hatása volt annak a hírnek, hogy az 1699. januári Karlócai Béke után a Habsburg Birodalom keleti fertályán véget értek a háborúk, béke van és egy szinte elnéptelenedett ország várja a földet művelni kész parasztokat és az ipart teremtő kézműveseket.

 

A Hóman-Szekfű féle „Magyar Történet” korral foglalkozó részében a szerzők fanyarul állapítják, meg, hogy a magyar kolonizáció csak a nagy hugenotta kivándorlások után

kezdődhetett, ezért a magas kultúrájú és tehetős iparos népség helyett mi már csak földműveseket és kisvárosi iparosokat hozhattunk be, de hát – teszik hozzá – az elpusztított

magyar területeken egyébként is mezőgazdasági termelőkre volt szükség.

 

Tudott, hogy ebben a késő-középkorban a lakosság nagy tömegei még jobbágyok voltak, amely státusz fő jellemzője akkor és ott elsősorban a helyhez kötöttség volt, ami alól csak az uraság adhatott felmentést. Aki tehát ki- vagy elvándorolni akart, másszóval urát elhagyni, annak az Uradalmi Hivatalnál, vagy a Várnagynál a jobbágyságból való elbocsátást kellett kérelmeznie. A kérelem beadásakor meg kellett fizetni az „elbocsátási illetéket” Csak ezután kapta meg a jobbágy család az elbocsájtó levelet, amit latin szóval „Manumissio”-nak hívtak.

 

Az illeték mértéke területenként különbözött. Eleinte csak 2 Gulden fejenként, majd már 3-4

Gulden. Ahol pedig a helyi lakosság fogyását az uraság nem nézte jó szemmel, ott még a magukkal vitt holmik után is 10 % vám-illetéket vasaltak be. Minél inkább nőtt a magyarországi kereslet, úgy emelkedtek a fizetni valók is. Ezért fontos hangsúlyozni, hogy az általános hiedelemmel szemben egészen szegény, nincstelen népek nem jöhettek, mert nem tudták volna kifizetni az illetékeket és a Bécsig tartó útiköltségeket. Még a magyarországi berendezkedéshez is kellett valami pénz. Ezt később egy császári pátens meg is követelte.

 

A sanyarú életkörülmények mellett még két kivándorlási okról kell beszélnünk. Ezek egyike a német paraszt-udvarok törvényes öröklési rendje, a másik a házasságkötés urasági engedélyhez és feltételekhez kötése volt. Szemben az általános polgári jogi egyenlő alapú örökléssel, az évszázados szokásjog szerint a német paraszt udvart csakis a legkisebb fiú örökölhette, nem volt felosztható. Azért, hogy a birtok feltétlenül egyben maradjon. Így az idősebb fiuk vagy beálltak öccsükhöz béresnek, vagy katonának mentek, vagy kivándoroltak, de 20 évnél tovább még az házban sem lakhattak. Ebből következik, hogy a hozzánk érkezettek második, vagy többedik testvérek voltak. Még az is meglehet, hogy kivándorlási illetékeiket a rokonok fizették. Ennél is cifrább a házasságkötés engedélyezése. Az uraság csak annak adott engedélyt, aki bizonyította, hogy saját háza vagy lakása, avagy legalább 200 Gulden vagyona van. Ha ez nem volt, viszont menyasszony igen, akkor csak a kivándorlás maradt. Érdekes, hogy még a szomszéd faluba való költözést is kivándorlásnak regisztrálták. Ezért szinte lehetetlen őseink indulási helyeinek kutatása birtokonként. Pedig az iratok meg vannak.

 

Már 1712-ben megjelentek a magyarországi toborzási hirdetmények a katolikus délnémet területeken. Úgy hívták: „Werbezettel” és általa földműveléshez értő parasztokat hívtak, földet, házhelyet, 6-10 évi adómentességet ígérve. A toborzást később a királyi birtokokra „császári telepítési biztosok” a privát birtokokra szerződtetett toborzók végezték. Ezek már szabad utazást a Dunán, termékeny földet, legelőt, lovat, tehenet és 200 Gulden ellenében kész házat helyeztek kilátásba. Sajnos az ígéreteknek fele sem teljesült. Pld. Zsámbékon az 1716 évi egyoldalú Zichy szerződés szerint csak három évi adómentesség dukált és igás állatokat sem mind kaptak az érkezők.

 

A németek délkeleti irányú kivándorlása egyébként sohasem spontánul, egyénenként, hanem szervezetten, a toborzásra való jelentkezés útján, a toborzók által kísérve történt. A magyar földesurak, - közöttük a zsámbéki medencét birtokoló Zichy Péter gróf – hamar felismerték, hogy ha nincs földet művelő parasztjuk, akkor semmijük sincs. Ezért egymásután kértek

császári pátenst katolikus német parasztok toborzására és betelepítésére, valamint igényelték, III: Károly császár közbenjárását a német fejedelmeknél a kivándorlások engedélyezésére és azok előmozdítására.

 

A magyarországi németség 66 évvel ezelőtti kitelepítésére tekintettel hangsúlyozni kell, hogy ezek a német birodalmi jobbágyok, szabad parasztok és kisvárosi polgárok nem maguktól és nem is hívatlanul vagy engedély nélkül jöttek, mert így nem is jöhettek . Földesuraik csak úgy nem engedték volna el őket. Áttelepülésüket hosszas, felettük és róluk szóló tárgyalások előzték meg.

 

Az első magyarországi bevándorlások még nagyon ellenőrízetlenül folytak, az érkezőkről való gondoskodás esetleges és hiányos volt. Az újonnan jöttek gyakran nem telepedtek le végleg, keresték a jobb helyeket. Sok volt az ide-oda vándorlás. Rendezett gazdálkodás eleinte alig folyt, sok helyen hiányoztak a beígért igás állatok és a németek a klímát is nehezen bírták.

 

A magán birtokosok ugyan nem kértek pénzt a letelepedőktól, de a földet gyakorlatilag bérbe és nem tulajdonba adták. Az Udvari Kamara azonban egy-egy paraszt- gazdaság tulajdonáért az 1720-as években 200 Rajnai Forintot kért. A német területeken járó toborzók vagy a Császári Udvari Kamara, vagy privát birtokosok nevében osztogatták hirdetményeiket és hívták a bevándorlókat. A magyarországi lehetőségek akkor egész dél-Németországban ismertek voltak.

 

A hirdetményekre jelentkezett, a toborzó által listába vett kivándorlók a Dunánál, Ulm városában gyülekeztek. Azért itt, mert innentől hajózható a Duna. Hogy miért a Duna, annak egyszerű oka van: A 17. és 18. szd. tömeges népvándorlásai mind a nagy folyamok mentében, folyás irányába történtek. Távolsági országúti közlekedés ugyanis vagy nem létezett, vagy megfizethetetlen volt. Sok embert és sok holmit csak vízi úton lehetett mozgatni.

 

Az 1700-as évek első felében tehát Ulm volt a Magyarországra kivándorlók (Ungarnfahrer) fő gyűjtő helye. Innen a kivándorlók ulmi-tutajhajókkal, amiket azóta is „Ulmer Schachtelnek” neveznek, keltek útra. A majnafrank területekről érkezők számára Donauwörth és Regensburg

volt a gyülekező hely. Regensburgban egyébként a tutajokat az alacsony római-kori kőhíd miatt szét kellett szedni majd újra összerakni. Ulm-ból általában nem lehetett a gyülekező nagy tömeg miatt az utat nyomban folytatni. Napok és hetek is eltelhettek, míg a várakozók sorra kerültek a tutajoknál. Egy-egy tutaj néha 300 embert is vitt. Az útiköltség Ulm-tól Bécsig 1 arany és 12 krajcár volt. Ezt az utasok maguk fizették. A toborzók csak Bécstől fizették az utat. Itt Bécsben ugyan mindenkit regisztráltak, de listák már nincsenek meg..

 

Az a visszafelé jövőktől származó híresztelés, hogy a magyar határt csak házaspárok léphetik át, oda vezetett, hogy sokan – akik párosan szöktek – Ulm-ban kötöttek házasságot. Az itteni templom anyakönyvében biztosan sok ismerős nevet lehetne találni.

 

Az Ulmer Schachtel egy szálfákból összerótt, viszonylag nagy méretű (18-20 m.) hajót formázó tutaj volt. Csináltak neki alacsony oldalfalat, közepére pedig az asszonynépnek és a gyerekeknek egy kalyibát. Hátul voltak a batyuk, elől az emberek. Elől és hátul két-két hajós evezővel kormányozta, ahogy az ár vitte őket lefelé. Éjszakára, és viharos időben kikötöttek, élelmet, ha elfogyott, útban vásároltak. A tutajok csak a tavaszi zöld- ár után április-májusban indulhattak, az utazás a változékony áramlási sebességek miatt hetekig is tarthatott.

 Az Ulmi tutajok hetente kétszer szinte menetrend szerint indultak lefelé. Bécsben minden tutajnak meg kellett állnia, mert ott történt az osztrák birodalmi regisztráció. Sajnos a listák már nincsenek meg. Még a bevándoroltató uraságok listái is nagyon hiányosak, ha egyáltalán vannak. Én például egyetlen rokonomat sem találom az 1725 előtti Zichy-uradalmi névsorokban, pedig már itt voltak.

 

Ha az utasok Bécsben kiszálltak – mert pld. a nyugat Dunántúlra mentek – a tutaj fáját eladhatták. Ha a Dunán tovább jött a tutaj, - mint a zsámbékiaké - akkor anyagát épületfának lehetett használni. Nem találtam sehol nyomát, hogy a Zsámbékra bejövetel miként zajlott, de mivel toborzottan és csoportosan érkeztek, valószínűsíthető, hogy a tutajok Tétény környékén kötöttek ki, ahonnan a Zichy uraság fogatai hozták be az embereket és holmikat Zsámbékra.

 

A mai ember elgondolni sem tudja, mit vállalt az, aki családjával, gyerekekkel, néhány szerszámmal és néhány batyuval felszállt egy ilyen tutajra és ment az ismeretlenbe. Ezeknek az embereknek a teljesítménye összevethető az Atlanti Óceánon átkelt amerikai pionírokéval. Ugyanannyi erő és ugyanolyan tulajdonságok kellettek hozzá. Nem csekély érzés, hogy én is ezektől az emberektől származom.

Hogy mi várta itt a bevándorló németeket, arra a magyar történelem ismeretében nem nehéz elnagyolt választ adni. Részleteset már kevésbé, mert az akkoriak nem naplót írtak, hanem túlélni akartak. Ha tudni akarjuk, hogy Magyarország mely környékeire toboroztak és hoztak német parasztokat, csak rá kell pillantanunk az akkori térképekre, arra, hogy hol húzódott 150 éven át az iszlám török által megszállt terület és a katolikus Habsburg Birodalom eléggé mozgó határa, a várak vonala, avagy a „végek” ahogy Balassi Bálint megfogalmazta. Nagyjából egy Pécstől Keszthelyen át Győrig húzódó vonalat kapunk. E vonal mentén jártak a hadak, hurcolták el, rabolták ki, vagy ölték meg a lakosságot, elpusztítva a falvakat és városokat. A török világ rombolásait még az 1711-ig tartó Rákóczi Szabadságharc - amit a németek Kuruc-időknek (Kurucenzeit) hívnak – meg is toldotta.

 

Hogy hogyan nézett ki a magyar vidék akkoriban, arra vannak irodalmi forrásaink: Lady Mary Montague, a törökországi angol követ felesége 1717. januárjában kocsival átutazott

Magyarországon. Levelében azt írja, hogy „Nincs a világon szomorúbb, mint Magyarország-

on utazni, kivált ha meggondoljuk, hogy hajdan a legnagyobb virágzásnak örvendett. Ma nagy területeken embert sem látni. Buda és Eszék között a hómezőn egyetlen házat sem láttunk.

Utunkat január 25-én folytatva Adonyon és Földváron haladtunk keresztül. A török előtt

mindkettő jelentékeny helység volt, ma azonban romokban hever. Az ország e részét erdők borítják, embert alig látni.” G. Schrodl, a kremsmünsteri kolostor apátja 1687-ben a Kollonich féle német betelepítési akció részére házhelyeket jött keresni Budára egy kis hajóval. „1687. május 31-én érkeztünk Bécsből Esztergomba. A teljesen feldúlt érseki városban mindössze két ép házat találtunk.”

 

Hogy Zsámbék és környéke hogyan nézett ki, nem tudjuk. Amit páter Jelli „Schambeck” c. könyvének bőséges adathalmazából tudunk, az az, hogy az 1693. évi, a török defterdár (Adószedő) listájában szereplők közül a kuruc küzdelmek végére egyetlen Baranyai nevű jobbágy maradt meg. Zsámbékot különösen keményen érintették nemcsak a Budát 1686-ban felszabadító ostrom miatti hadvonulások, hanem az is, hogy az öreg-templom mögött állt a Bottyán gererális (Vak Bottyán) által parancsnokolt vár, amely nehéz harcok színtere volt. Az 1712.évi Szatmári Béke után a vár korábbi kuruc katonáiból, pár hozzájuk szegődött magyarból és a töröktől menekült katolikus horvátból maradtak néhány tucatnyian a Rác-városnak nevezett részen, a Török-kút felett. Páter Jelli idézett művében 11 családnevet említ, köztük az én apám családnevét, a Görög-öt. Aki vagy akik a páter szerint lehettek kurucok, de akár menekült horvátok is. Az biztos, hogy már ekkor így hívták őket. Erről eddig semmi közelebbit nem sikerült megtudnom, pedig már az amerikai Mormonnok Utah-ban lévő világhírű adat-tárába is bejutottam. Ők sem tudják.

Valahogy így nézhettek ki a többi buda-környéki falvak is. Ezért volt, hogy Pilisvörösvárra 1692-ben a Majthényi birtokos család, Budakeszire és Zsámbékra először 1712-ben Zichy Péter gróf, Törökbálintra 1701-2-ben a Jezsuita Rend, Budafokra 1706-ban Savoyai Lajos gróf, Soroksárra 1742-ben Grassalkovics Antal hozatott német telepeseket.

 

Zsámbékot illetően ismét csak páter Jelli adataiból tudjuk, hogy az 1711. őszén a Sváb Felföldről, Biberach környékéről indult 83 sváb család 1712. őszén regisztráltatta magát Ulm-ban majd érkezett Zsámbékra. 1723. októberében, a második telepítési hullám kezdetén 59 frank és 8 sváb család jött együtt egy csoportban, majd 1724 július 12-én újabb 50 frank és 9 sváb család érkezett, majd 1725-ben további 74 bevándorlót fogadtak. . A harmadik hullám németjei az 1739. évi pestis járvány áldozatainak helyére jöttek. Számot ezekről nem tudunk, de tény, hogy a járványban a falu 828 lakosa halt meg.

 

Hogy miként éltek? Annyi a korabeli uradalmi statisztikákból világos, hogy a toborzók ígéretei csak nagyon kis mértékben teljesültek. Az 1725. évi birtok-összeírásból tudjuk, hogy az elsőként jöttekből megmaradt 83 háztartásnak összesítve 60 lova és 92 tehene volt. Mindegyikük csak negyed jobbágy-telket, azaz kb. 6 hold földet vehetett bérbe. Azért írtam, hogy „megmaradt” háztartások, mert az iszonyú nyomor és szegénység miatt nagy mértékű volt az ide-oda vándorlás, sőt a vissza-vándorlás is. Nem volt elegendő igás-állat és vetőmag hiányában a parasztok alig vetettek. A családonkénti 1-2 tehén csak az éhen-halástól mentette meg őket, ha megmentette.. Az 1725-ben regisztrált 108 újonnan jött családnak összesítve 86 lova és 104 tehene volt. Ezek közül azonban 59 család már fél jobbágy-telket, azaz kb. 12 hold földet kapott. Az egyik anyai ősömnek, Thomas Bender-nek csak két tehene volt, de lova nem. Nem is tudom, miből élt 1739-ben bekövetkezett haláláig.

 

Ezek az emberek már nem helyhez kötött jobbágyok, hanem szerződéses szabad parasztok voltak. Zichy Péter gróf 1716-ban egyoldalú nyilatkozatot tartalmazó okiratban (amit ő a sváb közösséggel kötött szerződésnek tekintett) szabta meg a parasztokat terhelő úrbéri kötelezettségeket, amelyek lényegében a magyarországi jobbágyokéval azonosak voltak. Ezek ugyan később enyhültek, de a falu jóléte csak az úrbéri kötelezettségek 1849. évi eltörlése és az addig bérelt földek tulajdonba adása után kezdett javulni. A 19. szd. második felének viharos gazdasági emelkedése idején alakult ki az a környékbeliek által gazdagnak mondott Zsámbék, amelytől 1946-ban az ismert okokból búcsúztak lakói.

 

Most ennyit meséltem a régi időkről, bízva abban, hogy a mai zsámbékiakat is érdekli, hogyan éltek és haltak itt hajdanán az előttük voltak. Talán egyszer még folytatom.